Az Alano - Paolo Breber tollából
Az ALANO
Ma két olyan kutyafajta létezik, amely az "alano" nevet viseli. Van az alano español, illetve a német Deutsche Dogge, amely olasz nyelven hivatalosan szintén az alano nevet viseli. Ezt a molosszertípusú / fogókutyák megjelölésére használt kifejezést először Gaston Phébus, Foix grófja nagy klasszikus vadászati művében találjuk meg (1388). Ő az alánónak három változatát említi: az alano gentile-t, az alano veltro-t és az alano da macellaio-t. Az elsőt fehér szőrzetűként írja le, testfelépítése az agáréhoz hasonló, kivéve a fejet, amely nagy és rövid. Phébus kéziratából bemutatom az alano gentileábrázolását (1. ábra), ahol jól láthatók az említett jellemzők, valamint a fogókutyák általános ismertetőjegyei: a vágott fülek és a szájkosár.
Fouilloux (1561), a vadászati irodalom egy másik tekintélye szerint csak egyetlen alánó létezik, és az megfelel Phébus "gentile" változatának. A mai kutyák közül az ősi alano gentile-lel tökéletesen egybevágó fajta a dogo argentino. Ez az agárszerűen karcsú testfelépítésre való utalás az alano / Deutsche Dogge történetében is megjelenik, mivel régi szerzők szerint ez a fajta az ulmi dog (Ulmer Dogge) és az angol agár (Greyhound) keresztezéséből született (Friedrich, 1889), és vaddisznóvadászatra szolgált. Bemutatok egy képet (2. ábra), amely azt mutatja, miként nézett ki ez a fajta a 19. században, amikor Bismarck kedvenc kutyája volt.
Napjainkban az alano / Deutsche Dogge átalakult: a kinológiai "divattervezők" kozmetikai termékévé vált, mindazonáltal karcsú testében és nagy fejében még mindig felismerhető őse megjelenése.
Az alano español-ról csak nemrégiben hallani. Támogatói szerint ez volt a bikaviadalok kutyája, vagyis az, amelyet a gyenge, harcra nem alkalmas bikák elpusztítására használtak. Idézek egy 19. századi beszámolót ezeknek a kutyáknak a működéséről (T. Gautier, Voyage en Espagne, 1843):
"Előfordul, hogy a bika annyira vonakodó, hogy még a tüzes banderillók sem provokálják; védekező állásba helyezkedik, és nem akar támadni. Ekkor felhangzik a kiáltás: perros, perros. Az alcalde jelére bevezetik az uraság kutyáit. Gyönyörű, tiszta vérű állatok ezek, amelyek habozás nélkül egyenesen a bikára vetik magukat, amely szarvaival védekezik, és a levegőbe hajítja őket. Ez azonban nem akadályozza meg, hogy egy vagy két különösen erős és bátor kutya megragadja a fülét. Amint a kutya fogást talál, olyan, mint a pióca: bárhogyan ösztökéled, nem enged. A bika rázza a fejét, a korláthoz csapja a kutyát, de nincs menekvés. Miután a látvány egy ideig tartott, egy espada vagy cachetero előrelép, és kardját az áldozat oldalába döfi; az meginog, összerogy a lába, és a földre zuhan, ahol végeznek vele."
Ezt a jelenetet (3. ábra) úgy mutatom be, ahogyan azt nem más, mint Goya (1746–1828) megfigyelte és lerajzolta.
Az alano español hívei azt állítják, hogy megmentették a fajtát a kihalástól… valódi megmentésről van szó, vagy inkább rekonstruálásról? Az első esetben a megőrzés dicséretes tett lenne, hiszen értékes genetikai és kulturális örökség marad fenn; a második esetben a dolog kevésbé jelentős, annál is inkább, mivel a spanyoloknak már eleve két fogókutyájuk van, a Canario és a Majorcheno, amelyeket szintén használtak a bikaviadalokon.
Most azonban témát váltok, és magára az "alano" kifejezésre irányítom a figyelmet. Valamennyi szerző ezt a nevet az alán néptől eredezteti. Ezt a népet a görög–római történetírók említik először Kr. e. az 1. században. Kr. u. 1200-ig folyamatosan szerepel az európai történelem krónikáiban, majd eltűnik, és ma úgy tartják, hogy a Kaukázusban élő oszétek az utódaik. Lényegében azon számos népcsoport egyike voltak, amelyek az évszázadok során Európába érkeztek a Fekete- és a Kaszpi-tengertől északra fekvő sztyeppéken át.
Az első ellenvetés, amely az alán kutya és az alán nép azonosításával kapcsolatban felmerül, az, hogy az alánok pásztorok voltak, akiknek kultúrája és gazdasága kifejezetten pásztorkutyákat feltételezett, olyanokat, amilyenek ma is léteznek (abruzzói, kangal, alabai, kaukázusi, tibeti stb.). Természetesen nem zárható ki, hogy molosszertípusú / fogókutyákat is tartottak, de ezek nem jelentettek újdonságot a Nyugat számára olyannyira, hogy egy egész néppel azonosítsák őket. Amikor Kr. e. az 1. században az alán nép először megjelent Nyugaton, a molosszertípusú fogókutyák már évszázadok óta elterjedtek és közismertek voltak. Azt gondolni, hogy az alán kutya az alán néppel érkezett volna Spanyolországba, gyakorlatilag fantázia. Igaz, hogy az alánok mint nép 406-ban megjelentek Hispániában, de 418-ban a vizigótok elpusztították őket. A túlélők a vandálokhoz csatlakoztak, majd 429-ben Afrikába vonultak, és eltűntek. Ahhoz, hogy azt állíthassuk, hogy a mai spanyol alano az alánok által hozott kutyától származik, 16 évszázadot átfogó forrásokkal kellene ezt alátámasztani. Személy szerint nem ismerek a "alano" kifejezésnek a Gaston Phébus-féle említésnél korábbi használatát molosszertípusú / fogókutyára.
Milyen alternatív etimológiája lehetne az "alano" szónak? Arra gondoltam, hogy az "ala" gyök is szóba jöhet, amely abból a provanszál nyelvből származik, amelyet Phébus hazájában, Dél-Franciaországban és Észak-Spanyolországban beszéltek, és amely latinul és olaszul is hasonló jelentéssel bír. A vadászati terminológiában (Farini & Ascari, 1941) megtudjuk, hogy az "ala" azokat az embereket jelenti, akik a vadászat rendjében félkörben haladnak, hogy oldalról bekerítsék a vadat, vagy előre hajtsák azt, mint a régi hálós vadászatoknál, illetve hogy később körbe záródjanak, mint a mai hajtásoknál. Ugyanez a kifejezés jelenik meg a futballban és a régi csatákban is, ahol a felállás széleit "szárnyaknak" nevezik, mert ezeknek gyorsabban kell mozogniuk, mintha valóban a hadrend szárnyai lennének. Így az alano értelmezhető lenne mint gyors fogókutya, amelyet ilyen vadászati alakzatokban használtak.
Ezt a feltevést Giuseppe Maria Carafa Notizia e Maniera per la Gran Caccia de' Cignali e Capri (1739) című füzetének egy részlete is alátámasztja:
"Egy hajtás előkészítéseként a gazda már előző nap elküldi tapasztalt kopóvezetőit és servi alatori-it kutyákkal, hogy ellenőrizzék, van-e vad a hajtásra kijelölt területen, és ha nincs, akkor más vidékről oda hajtsák."
A "servi alatori" kifejezés újabb utalás arra, hogy a nagyvad-hajtóvadászatok során "szárnyaknak" nevezett alakzatokban mozogtak, és ebből logikusan következhet, hogy az ezekhez tartozó kutyákat hasonlóság alapján "alánóknak" nevezték. Mit gondoltok erről?
,,Érdekesnek tartom itt közölni egy részletet a fogókutyáról Gaston III, Foix és Béarn grófjának, más néven Gaston Phébusnek a nagy vadászati klasszikus művéből, akinek rezidenciája a francia Pireneusok lábánál volt, és aki 1331 és 1391 között élt.
A következők előtt szükségesnek tartok néhány megjegyzést. Phébus a fogókutyát "dogue"-nak nevezi, ami az olasz és spanyol "dogo", illetve a német "Dogge" kifejezésekre emlékeztet. Ez a szó nyilvánvalóan az angol "dog"-ból származik, és a hajdani híres angol fogókutyák hatását tükrözi. Zárójelben megjegyzem, hogy Olaszországban ezzel szemben megmaradt a fogókutya helyi elnevezése, ami jól mutatja e kutyatípus mély, hazai kulturális gyökereit. Phébus három dogóváltozatot különböztet meg. A "dogue gentil" azonnal a dogo argentinóra emlékeztet, és véleményem szerint nincs is szükség további magyarázatokra e mai fajta esetében (lásd az ábrát – érdemes megfigyelni a szájkosarakat, amelyek a történeti ábrázolásokon a fogókutya jelképei). A "dogue vautre" esetében felmerül a kérdés: mit jelent a "vautre"? A "vautre", amely az olasz "veltro" megfelelője, a középkori latin vertragus szóból ered, melynek gyöke a vertere igében rejlik, jelentése "ledönteni, leteríteni". A "vautre" tehát az a kutya, amelynek feladata a vad elejtése: lehet agár a nyúl esetében, vagy dogó a vaddisznó vagy a szarvas esetében. A harmadik dogó, a henteskutya, önmagáért beszél. Phébus megkülönbözteti a dogót (dogue) a masztifftól (mâtin) ....." Paolo Breber
"A dogó egy bizonyos fajta és módú kutya; egyeseket nemes dogóknak, másokat veltro-dogóknak, megint másokat hentes-dogóknak neveznek.
A nemes dogók (dogues gentils) termetre és felépítésre minden részükben az agárhoz hasonlítanak, kivéve a fejet, amelynek rövidnek és nagynak kell lennie. Bár bármilyen színűek lehetnek, a jó és leggyakoribb szín a fehér, fekete folttal a fülön; a szemek kicsik és világosak, az orrlyukak világosak, a fülek pedig hegyesre formáltak. A dogót nagyon jól kell idomítani, mert mérete és ereje miatt veszélyesebb lehet bármely más kutyánál. Természeténél fogva kissé tompa és híján van a közönséges kutyák egyensúlyának. Képes rárontani lóra, ugyanúgy marhára, juhra, disznóra és más háziállatra, sőt emberekre és más kutyákra is; láttam már olyat is, amely megölte a saját gazdáját. Röviden: vadabb és zordabb természetűek, mint bármely más kutyafajta. Soha nem találtam hármnál többet, amelyek igazán jók és megfelelő adottságúak lettek volna, mert a jó dogónak úgy kell futnia, mint az agárnak, és amikor eléri zsákmányát, harapásának meg kell tartania anélkül, hogy elengedné. Egy jó dogó fogása erősebb, mint három kiváló agáré együttvéve. Ez a legjobb kutya mindenféle jószág megragadására és makacs megtartására. És amikor tökéletesen ki van képezve és házias, úgy vélem, minden kutya között ő a király – de ilyenből kevés akad.
A jó dogónak szeretnie kell a gazdáját, követnie és segítenie őt minden helyzetben, és azt tennie, amit mondanak neki, bármi legyen is az. A dogónak gyorsnak és vakmerőnek kell lennie bármely állat megragadásában, habozás nélkül, szilárdan kell tartania, engedés nélkül, jól kiképzettnek és engedelmesnek kell lennie mesteréhez. Ilyen formában ő a legjobb kutya, amely csak létezhet bármilyen vad elfogására.
A másik változat, a veltro-dogók (dogues vautres), agárszerűek, de durvábbak, nagy fejjel, hosszú ajkakkal és fülekkel, és alkalmasak medve- és vaddisznóvadászatra, mert igen erősek. Nehézkesek és csúnyák, és ha a vaddisznó vagy a medve megöli őket, az nem nagy veszteség. Akkor jók, ha erős agarakkal együtt használják őket, mert amikor elérik a zsákmányt, meg tudják tartani. Ha azonban nincsenek agarak, nem képesek utolérni a vadat. Ezért aki medvére vagy vaddisznóra akar vadászni, tartson agarakat és veltro- vagy hentes-dogókat, és ha nem tud agarat szerezni, vegyen masztiffokat (mâtins), amelyek erősebbek az előbbieknél.
A harmadik fajtából, a hentes-dogókból (dogues de boucherie), nap mint nap lehet látni a városokban, ahol a hentesek tartják őket, hogy kimenjenek velük a vidékre a jószágért. Ha ugyanis egy ökör elszökik, a kutya utoléri és feltartja addig, amíg az ember oda nem ér, majd segít visszavinni a városba. Olcsók, mert a henteshulladékkal nevelik őket; őrzik gazdájuk házát, és alkalmasak medve- és vaddisznóvadászatra is, akár agarakkal, akár hajtókutyákkal (chiens courants) együtt használják őket. A hajtókutyákkal a dogó akkor hasznos, amikor a vaddisznó a sűrűbe húzódik, mert ugatással kikergetik, majd feltartják, lehetővé téve az ember számára, hogy behatoljon a bozótba és végezzen vele."