Masztiffok és molosszerek Paolo Breber tollából

,,A mai kinológiai szóhasználatban a "molosz" fogalmát Pierre Mégnin rögzítette a 19. század végén (Le Chien et ses Races. Histoire, Origine, Description, I–III. kötet, 1889–1891, Vincennes). A szerző a kutyát négy fenotípusba sorolta: "lupoide" (pl. északi kutyák, terelő pásztorkutyák, spitzek), "braccoide" (pl. spánielek, vizslák, kopók), "graioide" (pl. agarak, podencók) és "molossoide".

Ez utóbbit a következőképpen írja le:
A molossoid típus feje masszív, kerekded vagy kocka alakú; fülei kicsik és lelógók; pofája rövid; ajkai hosszúak és vastagok. Teste robusztus, végtagjai általában elöl és hátul is ötujjúak. Normál esetben nagyon nagy termetű típus. Ide tartoznak: a dogok, hegyikutya-fajták, masztiffok, újfundlandiak, dán dogok, bulldogok, mopszok stb.

Valójában Mégnin korában e kutyák egyike sem közelítette meg igazán az általa leírt "molossoid típust", mivel jóval könnyedebb felépítésűek voltak, és a jellegük kevéssé volt hangsúlyos (lásd az ábrákat), hiszen még munkára szelektálták őket. Ezért feltételezhető, hogy Mégnin a "molossoid típussal" inkább egy kinológiai ideált kívánt megjelölni. Egy olyan ideált, amely aztán valóban irányt szabott a későbbi tenyésztésnek. Az említett kutyák mind nehezebbé, nagyobb testűvé váltak, és egyes esetekben a fej túlzott tipizálása is megjelent, gyakran prognatizmussal kísérve.

Érdemes kritikusabban megvizsgálni azt is, mit értett Mégnin "hegyikutyák" alatt. Ide sorolta a Pireneusi kutyát, a bernáthegyit, egy az abruzzaival rokon alpesi pásztorkutyát, a leonbergit, az újfundlandit és a tibeti masztiffot. Ez az osztályozás nyilvánvalóan a külső hasonlóságon alapul. Ha azonban figyelembe vesszük az indolukat és funkciójukat, az eltérések olyan élesek, hogy a kategória gyakorlatilag szétesik. A Pireneusi kutya, az abruzzai típusú alpesi pásztorkutya (amely azóta kihalt), valamint a tibeti masztiff kizárólag az állatállomány őrzésére szolgált. (Pásztorkutyák lévén, a transzhumanciához kötődtek, tehát "hegyiek" csak nyáron, télen viszont síkvidéken éltek.) A bernáthegyi és az újfundlandi ezzel szemben erősen emberközpontú indulatú, ezért természetesen alkalmasak arra a mentőmunkára, amelyről híresek. A leonbergi egy mesterségesen létrehozott fajta, amelynek sajátos indulatáról és funkciójáról keveset tudunk.

A mopsz molossoidok közé sorolása külön megjegyzést érdemel. Lapított pofájára gondolva Mégnin ide sorolta, annak ellenére, hogy termete igen kicsi. De valóban biztosak vagyunk abban, hogy a lapos orr és az ezzel járó prognatizmus a molossoid lényegi jellemzője? Valójában ez a jelleg csak a 19. század elején jelent meg a bulldogban és a bullmasztiffban, a mopsz (pug) hatására, amely egy kínai vagy japán eredetű kutya (Hancock, 2005), és amelyet a hollandok hoztak be Európába. Az angol kinológia nagy presztízse aztán azt eredményezte, hogy ez a pofatípus divat okán a kontinens többi molossoid fajtáját is befolyásolta – legalábbis a kiállítási kinológia világában (Minà Palumbo, 1868).

MASZTIFFOK MINDENÜTT

,,Gyakran "internetes vitorlázásra" indulok, hogy megnézzem, miként boldogul a Cane Corso a világ különböző részein. Úgy tűnik, kifejezetten jól áll a helyzete, köszönhetően csodálatos természetének, amely egyaránt alkalmassá teszi szeretetre vágyó, kanapén heverésző társas kutyának, a család és az otthon ösztönös védelmezőjének, a biztonsági ember félelmetes "oldalfegyverének", a bölcs szarvasmarha-hajtónak, valamint a vaddisznó és a borjúsértésre járó disznók vadászatán használt, kifinomult fogókutyának. Nem könnyű mindezt egyetlen kutyában megtalálni.

Szerencsére úgy tűnik, a hagyományos típus kezd megszilárdulni. A legfontosabb dolog az ollós harapásra való tenyésztés. Ha ez megvan, a többi tulajdonság 90%-a magától a helyére kerül (a fennmaradó 10% a túl sok ajkat, a túl finom szőrzetet és a túl keskeny derekat érinti). Elsődleges ajánlásom, hogy meg kell szabadulni a boxer hatásától, amelyet sajnálatos módon az Olasz Kennel Klub is elismer. Ezért döbbenten értesültem arról, hogy jelenleg is vannak emberek, akik a hagyományos Cane Corsót boxerrel keresztezik. A kutyatenyésztőben van valami ördögi kísérletező vágy: sosem elégedett azzal, ami már jó, mindig változtatni akar. Pedig a Cane Corsón nincs mit javítani; az üzenet nem a változtatás, hanem a megőrzés!

Az általam elképzelt Cane Corso nem különféle masztifffajták keveréséből létrehozott rekonstrukció, hanem egy megmentett, dolgozó masztiff, amely közvetlenül a dél-itáliai állattartóktól és más vidéki emberektől származik. A masztifftípus az utóbbi időben nagy népszerűségre tett szert, és ezen belül rengeteg a keresztezés. A már említett CC × Boxer mellett létezik CC × Rottweiler is, továbbá az American Bully (Pit × Bulldog), a Bandog (Pit × Neo stb.) és más hasonló keverékek; megjelent a Boerboel is. Hová vezet mindez? Gyakori eredmény egy visszatérés az "átlagos" masztifftípushoz, amely félúton helyezkedik el az olyan szélsőségek között, mint a Nápolyi Masztiff és a Pit Bull Terrier. De miért kell ezért ennyi fáradságot tenni, amikor a Cane Corso már eleve létezik? Egyébként az új Bandognak más nevet kellett volna adni. Az eredeti bandog egy nehéz, láncon tartott masztiff volt, a Nápolyira emlékeztető típus, amelynek természetes környezete az udvar vagy a raktár volt.

Mindezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy ha valaki a Cane Corsót akarja felhasználni a saját masztiffváltozatának "javítására", tegye nyugodtan – különösen azért, mert egyes masztifffajták hosszú éveken át elsivárosító, kereskedelmi kenneltenyésztésen mentek keresztül, amely alól a hagyományos Cane Corso szerencsére mindeddig mentes maradt. A hagyományos Cane Corsót azonban tisztán kell megőrizni, mert sem testfelépítésében, sem jellemében nincs benne semmi, amin változtatni kellene." Paolo Breber

Molossz és masztiff

A kinológiai szakirodalomban gyakran használják a "molossz" és a "masztiff" kifejezéseket olyan kutyák gyűjtőmegjelöléseként, mint a nápolyi masztiff, a dogue de Bordeaux, a mastiff, a cane corso stb. Érdemes azonban hangsúlyozni, hogy ezeket a fogalmakat a múltban – és a "masztiff" esetében részben még ma is – egy egészen más típusú kutyára használták. Nézzük meg közelebbről, kezdve a "molossz" fogalmával.

A mai kinológiai szóhasználatban azt, amit "molossz" alatt értünk, Pierre Mégnin rögzítette a 19. század végén (Le Chien et ses Races. Histoire, Origine, Description. I–III. kötet, 1889–1891, Vincennes). A szerző a kutyákat négy fenotípusba sorolta:
– "lupoide" (pl. északi kutyák, terelő típusú pásztorkutyák, spiccek),
– "braccoide" (pl. spánielek, vizslák, kopók),
– "graioide" (pl. agarak, podencók),
– és "molossoide".

Ez utóbbit a következőképpen írja le:
"A molosszoid típus feje tömör, kerekded vagy kocka alakú; fülei kicsik és lelógók; a pofa rövid; az ajkak hosszúak és vastagok. A test robusztus, a végtagok általában ötujjúak elöl és hátul is. Normál esetben igen nagy testméretű típus. Ide tartoznak a dogok, a hegyikutyák, a masztiffok, az újfundlandi kutyák, a dán dogok, a bulldogok, a mopszok stb."

A "molossz" azonban először egyáltalán nem ebben az értelemben jelenik meg: már Arisztotelész (Kr. e. 384–322) is említi egy rövid leírásban. Abban az időszakban, amikor Nagy Sándor nevelője volt, személyesen megfigyelhette ezt a kutyát Észak-Görögországban, a Molosszosz népnél. A Historia Animalium című művében így ír róla:
"Vadászatra használva a molosszoszi kutya nem jobb más vidékek kutyáinál, de a pásztorkodásban páratlan, nagy termete és bátorsága miatt, amellyel a vadállatokkal szembeszáll."

E leírásban a nagy testméreten kívül alig találunk külső jegyeket, viszont a felhasználási módja alapján nyilvánvaló, hogy pásztorkutya volt, hasonló azokhoz, amelyeket még ma is a nyájak védelmére használnak, és amelyeket olykor – például Spanyolországban – vaddisznóvadászatra is bevetnek. Ha tehát Arisztotelész molossza pásztorkutya volt, mondjuk a mai abrúzzóihoz hasonló, akkor semmiképpen sem nézhetett ki úgy, mint Mégnin "molosszoid" típusa.

Nagy időbeli ugrással a 18. században, S. Di Stefano La Ragion Pastorale (Nápoly, 1731) című művében a következőket olvassuk:
"… csak azokról a kutyákról fogunk beszélni, amelyek hasznosak és szükségesek a juhnyáj számára, és amelyeket Columella pecuarii-nak, Apuleius pastoritii-nek, Vergilius molossus-nak, Molosszia, Épeirosz városa után, mások pedig mastini-nek neveznek. Való igaz, hogy a juhokat – amelyek minden más állatnál inkább rászorulnak a védelemre – senki más nem képes megőrizni és megvédeni, mint ezek a pásztorkutyák, a leghűségesebb és legszorgalmasabb őrök." (I. köt., 195–201. o.)

Meglepő látni, hogy a "molossz" kifejezést olyan pásztorkutyákra alkalmazzák, mint a mai abrúzzói, amelyek egyáltalán nem felelnek meg Mégnin "molosszoid" típusának (a "masztiff" értelmezésére később térünk vissza).

Az ellentmondás feloldása egy 18. századi magyar (pontosabban magyarországi) forrásban található. Grossinger (1793) ezt írja:
"Azokat a kutyákat, amelyek nagy testméretükkel tűnnek ki, molosszusoknak nevezik. Ezek kétfélék. Az egyiknek hangsúlyos pofája van, feje kerekded, ajkai lelógók, tekintete élénk; mindkét szőrtípusa (aljszőr és fedőszőr) rövid; lábai erősek és szilárdak; színe gyakran tarka. A pásztorok viszont különösen hosszú szőrű kutyákat tartanak a nyájak őrzésére, teljesen fehér bundával, amely soha nem hasonlíthat a farkaséhoz; farkuk igen dús; vidéken élnek, városban ritkán látni őket; komondornak, kamasznak és kuvasznak nevezik őket."

Ebből következik, hogy Mégnin rendszerezése előtt a "molossz" egyszerűen nagytestű kutyát jelentett, függetlenül minden egyéb tulajdonságtól. Így a fogókutyák – mint a mai cane corso – és a pásztorkutyák – mint a mai abrúzzói – egyaránt "molosszoknak" számítottak, mert nagy termetük közös volt bennük, és ez különböztette meg őket a többi kutyától.

Most térjünk át a "masztiff" kifejezésre. Ez is, a mai használattal ellentétben, nemcsak a molosszoid/fogókutya típusra vonatkozott, hanem pásztorkutyát is jelentett. Még ma is Abruzzo és Spanyolország pásztorai "masztinónak" nevezik a farkas ellen használt őrkutyáikat. Ennek alátámasztására néhány forrást idézek.

A "La Ragion Pastorale"-ban szereplő pásztori jelentés megtalálható az Accademia della Crusca 1612-es szótárában is:
"Olyan kutyafajta, amelyet a pásztorok a jószág őrzésére tartanak."
Ugyanez visszaköszön az 1922-es Zingarelli-szótárban is:
"A pásztorok kutyája, a nyáj őrzésére."

Az ilyen típusú kutyák – amelyeknek az abrúzzói kiváló példája – semmilyen tekintetben nem hasonlítanak Mégnin molosszoidjára. Buffon Természettörténetében (1749) ábrázolt "mâtin" sem mutat semmiféle molosszoid jelleget. Egy másik francia szerző, J. Dunoyer de Noirmont (1868) így ír:
"Nehéz pontosan meghatározni a masztiff fizikai jellegzetességeit, mivel nagyon kevert fajta. Van köztük rövid szőrű és durva szőrű is. Általában nagy, erőteljes és igen könnyed mozgású kutyák, hosszú fejjel, hegyes pofával, lapos homlokkal és félig felálló fülekkel."

A "mâtin" funkcióját illetően a francia források egyértelműen juhőrző kutyaként írják le, amely a farkas elleni védelemre szolgál (J. De Brie, 1514; M. Baudrillart, 1834).

Az angoloknál viszont a masztiff egyértelműen Mégnin molosszoidja. Abraham Fleming 1576-ban, Of Englishe Doggescímű művében így írja le a "mastyne"-t:
"nagy, impozáns … nehéz és súlyos testű, ezért nem túl fürge … tanyák őrzésére és védelmére szolgál … házi és vad sertések hajtására … a bikát fülénél megragadva támadja meg … fogásának ereje szinte hihetetlen …"

Hogyan lehetséges, hogy két, egymástól teljesen különböző kutyát – nemcsak küllemükben, hanem természetükben is – ugyanazzal a névvel, masztiffnak neveznek?

A megoldás a "masztiff" szó etimológiájában rejlik. Egyes szótárak a latin mansuetinus ("szelíd") szóból eredeztetik, de ez aligha illik, különösen a pásztorkutyára, amely kifejezetten nem szelíd. Mások a francia mêtif ("keverék") szóra vezetik vissza, ám a fogókutya és a pásztorkutya eredetileg évezredek óta rögzült, tiszta típusok. Muratori (1760) szerint a gyökér a német Mast szó, amely a sertéshizlalásra, illetve átvitt értelemben a "nagyságra" utal – ez az elképzelés azonban nehezen egyeztethető össze a masztiff nemességével.

A kulcs a latin mas szóban rejlik, amelynek jelentése "hím", és amely egy régi, ma már csak Toszkánában élő olasz szóban, a mastio-ban is fennmaradt. A "masztiff" tehát annyit tesz: "hímies", "férfias". De mit jelent ez?

Régebben a kutyafajtákat hímies és nőies típusokra osztották. A hímies fajtákra jellemző az erőteljes ivari dimorfizmus, míg a nőieseknél a kanok és a szukák alig különböznek egymástól. Ha megnézzük a cane corso típusú fogókutyát és az abrúzzói típusú pásztorkutyát, egyetlen közös vonást találunk bennük (a nagy testméreten kívül): a kan és a szuka közötti markáns morfológiai különbséget.

Összefoglalva: a "masztiff" kifejezés eredetileg olyan kutyatípust jelölt, amelynél kifejezett ivari dimorfizmusfigyelhető meg.“ Paolo Breber